Álmomban Istennel beszélgettem: 

„Tehát, te beszélgetni akarsz velem?” – kérdezte Isten. 

„Csak ha van időd,” – mondtam erre. 

Isten elmosolyodott és csak annyit válaszolt: „Örökkévalóságnyi időm van. Nos, mik azok a kérdések, amelyek felmerülnek benned?” 

Nekifogtam hát: „Mi az, ami számodra a legfurcsább az emberekben?” 

Erre Ő: „Az, hogy az emberek a gyermekkort unalmasnak tartják, majd amikor felnőnek nem vágynak másra, csak arra, hogy újra gyermekek lehessenek. Csak azért, hogy pénzt keressenek, az egészségükkel fizetnek, majd pénzt fizetnek, hogy újra egészségesek legyenek. Az, hogy megfeledkeznek a jelenről, mert azzal töltik az idejüket, hogy félelemmel tekintenek a jövőbe és marcangolják magukat a múltjuk miatt, pedig sem a múltban, sem a jövőben nem élhetnek. Az, hogy úgy élnek, mintha soha nem kéne meghalniuk, majd úgy halnak meg, mint akik soha nem éltek.” 
 

Ekkor Isten megfogta a kezem és egy ideig mindketten csendben hallgattunk. Majd azt kérdeztem tőle: „Akkor mit szeretnél, hogy az emberek megtanuljanak?” 

Ő mosolygott és így felelt: „Azt, hogy a szeretetet ne kényszerítsék ki másokból, hanem azáltal, hogy szeretetreméltóvá válnak, engedjék, hogy a szeretet önmagától jelenjék meg mások szívében irántuk. Azt, hogy ne hasonlítgassák önmagukat másokhoz. Azt, hogy a gazdagság ne azt jelentse, hogy milyen sok mindenük van, hanem azt, hogy megértsék, mennyire kevésre van szükségük hozzá. Azt, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy másokon mély sebeket ejtsenek, azonban hosszú évek, hogy begyógyítsák azokat. Azt, hogy a megbocsájtást valóban meg kell élniük a lelkükben. Azt, hogy két ember képes akár ugyanazt a dolgot is másféleképpen látni. Azt, hogy néha nem elég másoknak, hanem saját maguknak is meg kell bocsájtaniuk. Valamint azt, hogy én itt vagyok velük… Mindörökre!” 

Edgar Allan Poe (1809-1849)